A múlt hétvégén a Patai Mátra teljesítménytúra kapcsán Gyöngyöspatán jártam. Az edzéseim mellett a szervezésben is aktívan részt vettem: a kora délelőtti órákban a rajtközpontban tevékenykedtem, délután pedig a Havason voltam pontőr.

Valamikor 16:00 tájban érkezett három srác a pontra. Mondták, hogy egy 23 fős turistacsapat részét képezik (ebben nem volt semmi kivetnivaló, ugyanis a a túraközpontból emlékeztem erre a szép számú különítményre) és a galeri maradék tagjai még a rajtnál nekik adták a papírokat, miután ők lettek megbízva magával az adminisztrációs teendőkkel.

Jöttek a túrázók dögivel, 16, 35 és persze 45 kilométeren egyaránt. Pecsételtem hát nekik, aztán igyekeztem a munkámat kellő gyorsasággal ellátni, így az utánuk érkezőknek is a lehető leggyorsabban nyomtan egyet a bélyegzőmmel.

A 23 fős ebesi csoport 3 tagja ekkorra már elment. Jött még 7-8 túrázó, kellőképp szétszórtam, rendre tájékoztatva engem, hogy a 3 fürgelábú csapattársuk már pecsételt nekik korábban.

Őszinte leszek: rohadtul nem érdekelt. De most komolyan, úgy voltam vele, hogy ez nem egy pénzdíjas verseny, nem egy bajnokság. Ez magáról a teljesítményről és a teljesítésről szól. Tehát aki csalni akar, hát tegye, a lelkiismeretére van bízva. Mert én bizony nem kezdek el cigánykodni sem az ebesi kollektíva 3 éllovasával, sem másokkal, hogy "majd akkor bélyegzek mind a 23 főnek az itinerébe, ha majd mindannyian elérték a pontot".

Mint kiderült, a jóindulatommal és a lazaságommal vissza is éltek az ebesiek: a csapat 3 fürgelábú tagja pecsételtetett, jött még vagy 7-8 túratárs, mégiscsak a látszat kedvéért, majd pedig a maradék 12-13 fő a Havas aljában úgy döntött, hogy nem jön fel, helyette a Havas megkerülésével besétálnak Gyöngyöspatára, majd a célban megvárják a "becsületes" túratársaikat. Tudniilik, a Havas volt az utolsó ellenőrző pont.

A léhűtő turisták ugyanakkor megszívták - de marhára megszívták. Ugyanis nem Gyöngyöspatára sétáltak be, hanem Gyöngyöstarjánba.

A teljesség érdekében: a Havas lábától Gyöngyöspata kb. 4-5 kilométerre van. Ugyaninnen Gyöngyöstarján 2-3 kilométerre. De Gyöngyöstarjántól Gyöngyöspata legalább 8 kilométerre fekszik. Szóval ez cumi volt a javából.

Miután a meséket meghazudtoló igazságszolgáltatáson jól kiröhögtem magam, szervező társaimnak feltettem a kérdést: "Akkor most ki baszott át és kit?" Vulgáris a kérdés, de nyomatékosítás érdekében nem kerülöm ezeket a szavakat...

Tehát: Ha egy teljesítésről és persze kikapcsolódásról szóló szabadidő-rendezvényen valaki átkúrja a pontőr agyát, csal, rövidít, akkor most ki is lett valójában átbaszva?

Mert szerintem ha hazamennek, elrakják az oklevelet és a kitűzőt, akkor tuti nem azt fogják mondani egy hét elteltével, hogy "istenek vagyunk, gyerekek, átbasztuk a pontőrt a Havason, illetve a többi szervezőt" - szerintem inkább azt fogják mondani, néhány nap gondolkodási időt követően, hogy "a kurva eget, ezzel mi basztuk át saját magunkat"

Épp ez az, amiért pontőrként nem kezdek el "keménykedni" - hagyom inkább, hogy majd idővel átértékeljék magukban azt a "sikert", amit csalással értek el.

 

 

 

 

Pontszám:

 

 

3 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A férfiaknál meglepetés, a nők között pedig papírforma-győzelem jellemezte a múlt hétvégén rendezett Ultrabalatont.

A rajt előtt egy nappal arra tippeltem, hogy a férfiak versenyében John Pares - Tero Hyppöla - Mazur Béla lesz a sorrend, míg az amazonok küzdelmében Lubics Szilviát láttam a legesélyesebbnek, Máténé és Makai Viktória előtt.

Mellényúltam, először is azért, mert valami egészen fura módon átsiklottam Boris Ivanovic neve felett, holott a szlovén srác 80 feletti 6 órát tud, 12 órán pedig 140 km-es egyéni csúccsal büszkélkedik. De azért annyira mégsem tévedtem nagyot, ugyanis a szlovén ultramaratonista után valóban az "Esélylatolgatás -- UB" bejegyzésemben felsorolt 3 sportember következett, csak teljesen más sorrendben, ugyanis Ivanovic után Mazur ért célba, második helyen, majd a dobogó harmadik fokára Pares futott, megelőzve a finn riválisát.

A nők között Lubics Szilvia nyert, maga mögé utasítva Makai Viktóriát és a finn Tarja Antellt. Hát, 3-ból két dobogós nevét eltaláltam, de a harmadik helyen egy külföldi versenyző ért célba, holott nagy mellénnyel azt írtam, hogy külföldi nő tuti nem lesz a dobogón. De lett. Ez is azt bizonyítja, hogy statisztika ide, papírforma oda, az ultrafutásban mindig lehet meglepetés.

Mindegy a 6-ból 4 dobogós nevét eltaláltam, ami nem rossz, de azért nem nyertem volna milliókat ezen a fogadáson :-)

Pontszám:

 

 

3 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pontszám:

 

 

3 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pontszám:

 

 

3 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

- Az alábbi fogalmakat maximum egy-egy mondatban magyarázzák meg. Ha lehet, ne legyen hosszabb a válaszuk, mert azt vallom, hogy aki egy fogalmattöbb mondatban, esetenként féloldalas terjedelemben magyaráz meg, az aztán a legelvetemültebb dolgokra is képes - mondta az egyik tanárom, amikor másodéves hallgató koromban vizsgázni mentem.

Ez valahogy a blogbejegyzésekre is igaz, ezért igyekszem rövid és tömör lenni - főleg, hogy eléggé fáradt is vagyok.

A mai nap a szakdoga-leadás körüli mizéria jegyében telt. Nyomtatás, persze három példányban, köttetés, majd időre leadás a Tanszéken. Idegőrlő volt, főleg, hogy előtte egészen pirkadatig fent voltam, hiszen piperkőc pesti menyasszonyhoz hasonlóan még az utolsó pillanatokban is találtam rajta apró-cseprő simítani valókat. De leadtam, ez a lényeg.

No meg futok is. Bár ez nem volt olyan egyszerű, mint sokan gondolnák. "Felveszem a cipőt és megyek futni" duma helyett akadtak kisebb nagyobb fizikális és mentális, no meg persze financiális nehézségek, amelyek némelyikét sikerült szerencsére orvosolni (mentális - pipa, fzikális - pipa, financiális - marha nagy iksz)

Ebben persze sokat köszönhetek a műtőorvosomnak, Dr. Tóth Zsoltnak, aki két héttel ezelőtt is rengeteget segített nekem. Ott vannak persze a külföldi barátok, akik átlendítettek a lelki vívódásokon. Külön köszönettel tartozom Harry Churrhill Braund barátomnak (Anglia) és Marika Heinlein-nak (Németország).

Érdekes módon Marika Heinlein-nal a tavalyi Spartathlonon - pontosabban azután - haverkodtam össze; azóta pedig marha jó barátok vagyunk. Rendszeres email-váltások mellett hetente beszélünk telefonon. Tucatnyi külföldi barátom van, ugyanakkor ő az, akivel tényleg egy húron pendülök...

És ha már a külföldi barátokról van szó: John Pares, a jelenleg Svájcban élő brit ultrafutó egyéni rekordot jelentő, 137 kilométeres eredménnyel nyerte a múlt hétvégi, Basel-ben rendezett 12 órás futóversenyt. Biztató eredmény egy hónappal az UltraBalaton előtt...

 

 

Pontszám:

 

 

3 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Szégyen szemre az elmúlt fél évben nem gitároztam. A hétvégén azonban a kezembe vettem a basszusgitáromat. Leporoltam, behangoltam, majd bedugtam az erősítőbe, hogy hadd szóljon. Eljátszottam néhány ütős számot, így például:

Vertigo (U2)

Satisfaction; Jumpin' Jack Flash (The Rolling Stones)

Monster (The Automatic)

Hot n cold, I kissed a girl (Katy Perry)

Eight days a week, Hard days night (The Beatles)

 

 

Ezt egy fajta személyes sikerként könyveltem el. De ha felteszem magamnak a kérdést, hogy én vajon egy sikeres zenész vagyok-e, akkor habozás nélkül azt válaszolnám: a francokat - se nem vagyok sikeres, se nem vagyok zenész. Elő tudnám adni ezeket egy koncerten, de úgy érzem jelenleg, hogy nekem nem ez a legfontosabb. Épp elég nekem az, hogy otthon, a négy fal között a saját örömömre játszogatok, ezzel pedig órákat töltök a totális megnyugvás állapotába.

 

Köztudott, hogy aktív ultrafutó vagyok, emellett újságírói tevékenységet is folytatok. Az, hogy ultrafutóként sikeres voltam-e, vagyok-e, mindenkinek szíve-joga eldönteni. Egyvalami biztos: nem sok sportoló létezik a világon, aki 25 éves kora alatt lett volna már 50 és 100 kilométeren, továbbá 6 órás futásban magyar bajnok. A 100 kilométeren futott kétszeres korosztályos világ- és Európa-bajnoki címem és a 2008-as Békéscsaba-Aradon elért 3., illetve ugyancsak abban az évben a Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaratonon futott 2. helyezésem magáért beszél.

Aki ezeket ledegradálja, az az esetek döntő többségében irigy- az csak álmodik ilyen eredményekről, de a megvalósítására már képtelen. Az ilyen, korlátaikkal napi rendszerességgel szembesülni kényszerülő emberek pedig az elmebetegség határát súrolják sok esetben, hiszen a legkülönfélébb módját keresik annak, hogy kiéljék az irigységüket.

Feljebb említettem az újságírói tevékenységemet. A Hunrun.com portállal 2009. októberében kötöttem együttműködést. Most április elején szóltam a srácoknak viszont, hogy csak április 15-ig tudom vállalni, mert most épp a szakdolgozatomat írom, államvizsgára készülök, ebből kifolyólag pedig nincs időm napi rendszerességgel cikkeket írni.

Tudnék naponta cikkeket írni, de az nem lenne olyan, ami az én elvárásaimat tükrözné, továbbá ez az olvasókban is csalódást keltene. Hiszen több kiváló sportolótól hallottam vissza - közvetett úton - az utóbbi időben, hogy az írásaim nagyon igényesek, ráadásul olyan témákat boncolgatok, amely nem csak hazai, de világszinten is egyedülállók. Csak hogy néhány példát említsek: nem nagyon készült interjú a 24 órás világbajnokkal, a Spartathlon győztesekkel, Don Ritchie-ről nem is beszélve.

Jó érzés, hogy tettem valamit a hazai ultrafutásért - és ezt nem csak sportolóként, hanem újságíróként. Értéket teremtettem, ez vitathatatlan. Ráadásul olyan értéket, ami tényleg világszinten is kuriózumnak számít - és ezt nem én mondom, nem csak én, hanem sokan mások.

A munkásságom egyedülállóságát bizonyítja az a tény, hogy a cikkeimet nem csak hazánkból, hanem külföldről is napi rendszerességgel olvasták. Sőt, voltak, akik Ausztráliából is napi rendszerességgel rákerestek a Hunrun.com-ra, csak azért, hogy az írásaimat olvassák. Ez a siker!

Persze voltak, akik képtelenek voltak pozitív bírálatot, avagy építő jellegű negatív kritikát megfogalmazni, helyette értelmetlen, kötekedő kommentárokat írtak. "Ezek akadékoskodó faszkalapok" - mondta az egyik, médiában dolgozó ismerősöm. És ezek tényleg azok.

Akadékoskodó faszkalapok, mert nem azért írnak kommentárt, hogy előre vigyék a hazai újságírást, a magyar sportot, ezzel mintegy segítve a fejlődést, hanem azért, hogy szurkálódjanak. De miért kötekednek ezek? Ugyanazért, mint aki bírálja az eredményeimet: mert aki így kötekedik, az általában a médiában dolgozik, de nem a tudása miatt került be oda. Emiatt szembesülni kényszerül a korlátaival, azzal, hogy ő ilyen cikkekre szabályosan képtelen. Emiatt pedig félti az állását a feltörekvő fiatalokkal szemben.

Összefoglalásképp elmondhatom tehát, hogy sikeres vagyok. Sikeres, mert a cikkeimet, a blogbejegyzéseimet is napi rendszerességgel olvassák mind hazánkból, mint pedig más földrészekről.Sikeres, mert mint sportembert megkeresett a napokban egy skandináv magazin. Ha egy ágrólszakadt balfék lennék, akkor a kutyát sem érdekelné az, hogy mi van velem. Sikeres vagyok, mert mint újságírót is megkerestek egy hónappal ezelőtt, hogy a Németh Csabáról és Lőrincz Olivérről írott cikkemet közzétehessék a magazinjukban.

Sikeresnek tartom magam, de nem szeretem ezt a szót, ezt a kifejezést, mert mint az előző bejegyzésemben írtam, ez egy marhára szubjektív valami. Helyette inkább azt mondanám, hogy: boldog életet élek. És ez a legfontosabb.

Idézettel zárnám a bejegyzésemet:

"Ha nincsenek ellenségeid és kritikusaid, akkor nem is vagy igazi egyéniség"

Paul Newman

 

Pontszám:

 

 

3 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Keith Richards a világ egyik legelismertebb rockzenésze. Amellett, hogy a Rolling Stone magazin „minden idők 100 legjobb gitárosa” listáján az előkelő 10. helyen szerepel, a legtöbb Rolling Stones sláger mellett Richards van megjelölve, szerzőként.

A Rolling Stones gitárosaként dollármilliókat kaszált az eddigi karrierje során, viszont amikor a zenei pályafutásáról kérdezték egy interjúban, kijelentette, hogy a zeneipar nagyon sokat változott az elmúlt évtizedekben. Mások voltak akkor a prioritások, akárcsak az anyagi lehetőségek és persze az anyagi vonzatai is.

Volt valami, ami azonban nem változott az elmúlt, körülbelül 50 évben. Ez pedig Keith Richards hozzáállása: ő ugyanis nem feltétlenül a pénzért játszott, hanem passzióból, a zene iránt érzett szeretete miatt. Talán ez a legfőbb titka annak, hogy miért lett ilyen sikeres Keith Richards (és ezzel együtt a Rolling Stones), illetve az, hogy 68 éves kora ellenére miért nem vonult vissza.

Az előző sorokban már pedzegettem a sikert, mint kifejezést. Mit is ez valójában? Egy Irigy Hónaljmirigy interjú jut eszembe ennek a kérdésnek kapcsán, amikor is a zenekar egyik tagját arról kérdezték, hogy mikor voltak a csúcson. Kérdésre kérdéssel válaszolt: „milyen csúcson?”. Nem véletlenül, mert – többek között – létezik olyan, hogy közönségsiker és van olyan is, hogy szakmai siker. Ez a kettő nem ugyanaz, mintegy bizonyítva, hogy a siker, a csúcs egy rendkívül szubjektív fogalom.

Ha egy sportoló esetében feltesszük a kérdést, hogy ki a sikeres, akkor kezdhetjük a felsorolást: Christiano Ronaldo, Usain Bolt, Sebastian Vettel. A sor pedig folytatható a végtelenségig. A siker, mint kifejezés szubjektív mivolta itt is megmutatkozik, főleg akkor, ha össze kell hasonlítani az említett sportembereket, illetve a teljesítményüket.

Ki a sikeresebb? A Forma-1 2010-es világbajnoka, avagy a jamaicai vágtázó, aki jelenleg a 100 és 200 méteres síkfutás világcsúcstartója? Netalán a Reál portugál születésű sztárja? Ugyanígy az ultrafutásban is nagyon nehéz összehasonlítani, hogy ki a sikeresebb, a 100 kilométeres futás világcsúcstartója, Don Ritchie, vagy pedig a 24 órás és annál hosszabb futás világrekordere, Yiannis Kouros.

Nehéz kérdés. Nehéz azt is összehasonlítani, hogy mikor volt nehezebb sikeres sportolóvá válni – régen, vagy pedig inkább manapság. Egy valami biztos: ahhoz, hogy valaki hosszú távon is sikeres legyen, ahhoz nem elég ambiciózusnak és szorgalmasnak lennie. Ahhoz kell egy kiváló háttér:

a.,  egy önmaga által megteremtett, biztos egzisztenciális háttér

b.,  média, ebből kifolyólag pedig támogatók a későbbiekben.

Mert bizony egy ismerősömmel beszélgettem erről a kérdésről. Azt mondta, hogy aki úgy gondolkodik, az ultrafutáshoz nem kell támogató, az „hazudik”, „az menjen a picsába”. Persze, lehet „futni” 100 kilométert 12 óra alatt, lehet menni 150 kilométeres 24 órát, de ahhoz az esetek 90%-ban elegendő egy évben két pár futócipőt venni, illetve elégséges az embernek a saját örömére edzenie, ahogy jól esik neki.

Ha egy ultrafutó olyan eredményeket akar elérni, mint tettem én egykoron (és tenni fogom a jövőben is), akkor bizony sok pénzre van szüksége. Évi hét pár futócipő, megannyi drága frissítés, nevezési díj, szállás, utazás, kísérők költségei. És egy valamire való ultrafutó nem egy megmérettetésen áll rajthoz, hanem évente több célversenye is van, így ezek a kiadások hatványozottan jelentkeznek. És akkor nem beszéltem a masszőrökről és az uszodai belépőkről. Kemény téma, lehetne erről órákat is beszélni, a kiadásokat oldalakon keresztül lehetne sorolni. Egy valami biztos, támogató és média nélkül nincs siker. Ki lehet forgatni a szavaimat, lehet azt mondani, hogy „a Zahorán szerint a siker akkor siker, ha az a médiai szereplésben és az pénzben is megmutatkozik.”

De aki ilyen manipulálásokon, szavak kiforgatásán gondolkozik, annak a helyében én elszégyellném magam. Mélységesen elszégyellném magam. Tenném ezt, ugyanis mindenki, aki ismer, az tudja, hogy nem a média miatt tettem, amit tettem. Mindenki, aki ismer, az tudja azt is, hogy nem a pénzdíjakért mentem egy versenyre – sőt, a versenyeim túlnyomó többségén nem is volt pénzdíj a győzteseknek.

Nem szabad megcserélni az ok-okozatot. Legalábbis én úgy gondolom, hogy a siker nem attól siker, hogy marha sok pénzt kaszált valaki egy adott versenyen. De egy tehetséges sportolóból akkor lesz sikeres, ha olyan dolgok birtokában van, mint jó futócipő, jó frissítés, illetve az is fontos, hogy egyáltalán legyen pénze eljutni az adott rendezvényre. Mert ha nincs pénze ezekre, akkor elfelejtheti a sikeres szereplést. Ehhez pedig kell: vagy biztos anyagi háttér, vagy média és szponzor. Esetleg ezek így együtt.

Pontszám:

 

 

3 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Írtam egy cikket tavaly a Gerecse 50-ről, mintegy beharangozva az azévi rendezvényt. Az idén is írtam, de most már felcsigázott az indulás gondolata.

Meglehetősen rossz hetem volt, összejött minden. Emiatt volt, hogy bizonytalanná vált a részvételem. De végül mégis elindultam, úgy álltam hozzá, hogy nem érdekel az időeredmény, csak az, hogy fussak egy jót.

Edzésnek szántam, holott tudtam, hogy abból a külföldi futóversenyből, amire előtte készültem, abból nem lesz semmi. Legalábbis nekem nem. Mert nincs annyi pénzem, hogy eljussak oda

Jaaaa!!! Erről jut eszembe. Meglehetősen bohókás az olyan kijelentés, hogy az ultramaratoni sportsikerekhez csakis edzés kell. Szerintem az ilyen kijelentések gazdája kihúzhatná a fejét a seggéből, és körbenézhetne a nagyvilágban. Mert tudom, van aki azt hiszi, hogy a futáshoz két láb kell csak, ami bizony mindig kéznél van. De nem, legalábbis nem csak az. Az ember kéthavonta elhasznál egy futócipőt, ha becsülettel készül. Ha becsülettel készül, akkor azt nem véletlenül teszi - valószínűleg egy célversenye lesz a közeljövőben. A célverseny az általában nem egy háztömb körüli futóverseny, hanem az esetek nagy részében egy külföldi megmérettetés. Na akkor, ha az ultrafutáshoz nem kell a támogató és a médiai szereplés, csakis az edzés és a siker utáni vágy, akkor felteszem a kérdést: "ugyan mibű fizeted ezt?" A válasz egyszerű: !pénz! Igen, pénz kell az utazásra, a szállásra, a frissítésekre, a nevezési díjra. És pénz kell a kísérőkre is. Persze ezt sem a kívülállók, sem a milliomos, anyagi nehézségektől mentes bennfentesek nem érthetik meg. Ezt viszont érti egy nagyon jó ultrafutó (itt most nem magamról beszélek), aki nyert már Bécs-Budapestet és több nagy nemzetközi versenyt, és azért nem tudott eljutni az athéni ultrafutó-fesztiválra, mert nem tudta kifizetni a repülőjegyét. Pedig készült rá, vágyott egy jó eredményre, és össze is jött volna neki, mert nagyon jó formában volt és van. Tényleg, csakis az edzés és a siker utáni vágy kell az eredményes szerepléshez? Ugyan már...

Szóval nincs pénzem versenyre menni. Legalábbis arra a versenyre nincs. De a Gerecsét nem hagytam ki. Ezen ráadásul mentem egy kellemes 4:28-at, ami azért nem rossz. Sőt, nagyon jó, ha figyelembe veszem, hogy a túra előtt még abban sem voltam biztos, hogy 5 órán belül sikerül - bár mint írtam, nem különösebben foglalkoztatott.

Még annak ellenére is sikerült 4:28-at futnom, hogy már az első 10 kilométerben begyűjtöttem 3 kilométer plusz (eltévedéseknek hála). De nem idegeskedtem emiatt, mert tudtam, hogy egy jó edzés lesz, továbbá olyan szép környéken haladt az egész útvonal, hogy öröm volt ott futni.

Ami nem volt öröm az egyedül a többezer résztvevőnek a kerülgetése volt. Mert bizony sok helyen elképesztően szűk útvonalon haladt a mezőny, nem ritkán a teljes széleségben elfoglalva azt.

Emiatt a végén megköszöntem a szervezőnek azt, hogy rábólintott a 10:15-ös indulásomra, illetve azt, hogy egy ilyen nagyszerű túrát rendezett. Hozzátettem viszont, hogy a nagy tömeg állandó kerülgetése kicsit elvette a terepfutás igazi varázsát, emiatt jövőre valószínűleg csak turistaként veszek részt.

Pontszám:

 

 

3 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Sokan nem gondolták, sőt, talán a legközelebbi hozzátartozóimat kivéve talán senki sem bízott benne, hogy vissza fogok tudni térni.

Történt ugyanis egy fáradásos combnyaktörés, ami annak ellenére, hogy a csont nem mozdult el, illetve néhány órával a sérülés bekövetkeztét követően már műtöttek is, még így is nagyon komoly dologról volt/van szó!

Azóta két műtéten estem át: az első alkalommal rögzítő csavarokkal fixálták a törött combnyakcsontot, majd a második orvosi beavatkozás alkalmával azokat szépen kivették.

Ezalatt újra kellett tanulnom járni és persze sportolni. Hihetetlen, de egy évvel ezelőtt kezdtem el ismét futni. Dehogy futni - kocogni, vagy inkább cammogni. Mert az első "edzésem" az bizony egy egyperces, futómozgást imitáló valami volt.

Ezt követően szépen, fokozatosan emeltem a napi adagot, míg végül júniusban már sikeresen teljesítettem a Tusnádfürdői félmaratont és körbetekertem a Balatont, mint UB-kísérő.

Lehet, hogy ekkor kissé magasra tettem a lécet, így júliustól októberig egy hosszas kényszerpihenő következet, hiszen ezalatt csonthártyagyulladás hátráltatott. Novembertől kezdhettem meg a minőségi edzésmunkát, Bogár Jani barátom intelmeit követve.

Ezalatt  a négy hónap alatt kőkeményen edzettem: sárban, hóban, jégen, tehát útviszonyoktól függetlenül készültem rendületlenül. Sajnos azonban egy héttel a Balaton Szupermaraton előtt Achilles-íngyulladással, ínhüvelygyulladással és lovaglóizom panaszokkal küszködtem. Egyrészt a kegyetlen időjárárási- és útviszonyok bosszulták meg idővel magukat, másrészt pedig a bennem dübörgő versenyszellem, miszerint ha egy 35 kilométeres edzést 2:30-ra kellett megfutnom, azt akkor tuti, hogy 2:15-re futottam...

Ezeket azonban jegeléssel, illetve Aminoerg-liquiddel való borogatással, dunsztolással sikerült 95%-ban kikupálnom, így végül rajthoz álltam a Balaton Szupermaratonon és teljesítettem azt. Sőt, megnyertem a korosztályos versenyt, illetve a 200 egyéni indulóból az összetettbeli 10. lettem. Büszke vagyok magamra!

(Részletesebb versenybeszámolóm a következő bejegyzésemben lesz)

 

 

Pontszám:

 

 

3 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

2010. május 13-14-én került megrendezésre a 24 órás világbajnokság a franciaországi Brive-la-Gailarde-ban. Nagyszerű csapat jött össze, remek eredmények születtek a gall kisvárosban lebonyolított világversenyen, azonban a fekete leves csak ezután, az elszámolási problémák kapcsán következett.

Ehhez azonban tudni kell, hogy az ilyen világ- és Európa-bajnokságokon a pénzmozgást kiadások és juttatások együttese határozza meg.

A kiadásokat az utazásnak, illetve a szállásnak a költsége teszi ki. Ez az elszámolásnak egy többnyire önköltséges része, de a „juttatás” fejezet (következő bekezdés) végén taglalni fogom, hogy a kiadások csökkentése miatt voltak az IAU, illetve az UMSZ részéről biztosított támogatások is.

A juttatásokat az IAU által biztosított csapat- és kategóriapénz, illetve a szállásköltség-visszatérítés teszi ki. A csapatpénz egy olyan meghatározott pénzösszeg, amire a válogatott egésze jogosult, abból mindenkinek egyenlő arányban járna. A kategóriapénz azonban egy, a kvalifikációs időszakban elért teljesítmény alapján, az adott eredményt elérő versenyzőnek (azaz egyénnek, nem pedig válogatottnak) járó összeg. Magyarul ez az adott világversenyt megelőző két évben elért egyéni teljesítményt ismeri el. A szállásköltség-visszatérítés pedig a kinti, eredményes szereplést ösztönzi úgy, hogy a minden válogatott csapat nemenként leggyorsabb/legtöbbet teljesítő három versenyzőjének három éjszakára vonatkozó szállásköltségét az IAU (Nemzetközi Ultrafutó Szövetség) visszatéríti. Természetesen nem csak a Nemzetközi Szövetség az, amelyik támogatással kívánt élni, tudniillik az Ultrafutók Magyarországi Szövetsége minden, a franciaországi világbajnokságon magyar színekben induló versenyzőnek, illetve azok kísérőinek a kiutazását 75 EUR-val támogatta, viszont Zahorán János, illetve két segítője ebből az anyagi támogatásból nem részesült.

Négy világbajnokságon voltam kint, kettőn versenyzőként, további kettőn pedig mint hivatalos kísérő. 2008 nyara előtt azonban nyoma sem volt ennek a kaotikus rendszernek. Akkor a következőképp állt össze az elszámolás: mindenki maga oldotta meg a kiutazását, a szállásának költségét a verseny előtt, a helyszínen befizette; kategóriapénzt (már akinek járt) pedig minden érintett a rajt előtt kézhez kapta. Az egyenlő arányban szétosztott csapatpénz, illetve a nemenként három leggyorsabb versenyzőnek járó szállásköltség-visszatérítés ugyanakkor legkésőbb egy héttel az adott világ- és Európa-bajnokságot követően kifizetésre került.

A jelen elszámolási rendszert azonban egy hiteltelen, a hazai ultrafutást erkölcsi és anyagi csődbe juttató Szövetség (UMSZ) illetékesei hívták életre. Ez pedig a teljesítményt, az egyéni eredményeket háttérbe szorítja, helyette olyanok kapnak juttatásokat, akiknek egyébként a csapatpénz őket megillető részén kívül bizony egy cent sem járna. Emellett az Ultrafutók Magyarországi Szövetségének nemtörődöm, trehány munkájának az eredménye az a kommunikációs hiba, amelynek eredményeképp több szállást foglaltak, mint azt kértük, továbbá általunk egyáltalán nem igényelt ebédet és vacsorát foglaltak.

Pontszám:

 

 

3 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A közérthetőség kedvéért az előző bejegyzésemben leírtakat a most következő sorokban ezt részletezném:

1., Károlyiné Szabó Piroskának, az UMSZ külföldi kapcsolatokért felelős emberének – a szállásfoglalás kapcsán – azt írtam, hogy három, avagy két éjszakára kérnénk szállást, három főre. Amennyiben a szervezők hozzájárultak volna ahhoz, hogy a verseny előtt két éjszaka eltöltését követően kiköltözzük, majd a futást követően egy éjszakára visszaköltözzünk, akkor három, ha pedig nem, akkor a világbajnokság rajtját megelőző két éjszakára kértünk volna egy háromágyas hotelszobát. Ennek ellenére bárminemű tájékoztatás hiányában Károlyiné Szabó Piroska 4 (azaz négy) éjszakára foglalt 3 főre szállást úgy, hogy erről a szarvashibáról csakis Brive-ben értesültünk, ahol már hiába próbálkoztam, nem lehetett ezen módosítani.

Miről is beszélek? Íme egy ez ügyben Károlyiné Szabó Piroskával folytatott levelezés:

From: Ádám Zahorán [mailto:zahoranadam@yahoo.co.uk]
Sent: Thursday, March 25, 2010 11:39 AM
To: Károlyiné Szabó, Piroska
Subject: Re: 24H VB végleges nevezés

„Szia Piroska,

Átgondoltuk, hogy a szállásigényeinket hogyan képzeljük el. Várhatóan május 11-én érkezünk. Két éjszakát töltenénk ott. A verseny napján kiköltöznénk a hotelből, majd a versenyt követő napon még egy éjszakát eltöltenénk ott.
Tehát május 11-12-re lenne szükségünk szállásra + május 14-én.
Három főre (Zahorán János, Zahoránné Juhász Edit és Zahorán Ádám)
A legkedvezményesebb szállást igényelnénk, ami úgy tűnik, hogy az ETAP-Hotel háromágyas szobái.

Láttam, hogy az adatlapomról hiányzik édesapám telefonszáma. Ez +36703143897

Amennyiben bármi észrevételed van, netalán hiányzik valamilyen adat, kérlek keress fel az ügyben.

Üdvözlettel:

Ádám

From: "Károlyiné Szabó, Piroska" <Piroska.KarolyineSzabo@dunapack.hu>
To: Ádám Zahorán <zahoranadam@yahoo.co.uk>
Sent: Fri, 26 March, 2010 7:14:31
Subject: RE: 24H VB végleges nevezés

Kedves Ádám!

Köszönöm az adatokat.

A ki-be költözéssel kapcsolatban ne tápláljatok túl nagy reményt. Próbálkoztunk már ilyennel, és nem járultak hozzá, mondván arra a közbenső éjszakára úgysem adják ki másnak a szobát.

Azért megpróbálom így beírni.

Üdvözlettel: Piroska

From: Ádám Zahorán [mailto:zahoranadam@yahoo.co.uk]
Sent: Friday, March 26, 2010 1:40 PM
To: Károlyiné Szabó, Piroska
Subject: Re: 24H VB végleges nevezés

Szia Piroska!

Köszönöm a válaszodat. Igen, az sejthető, hogy a hotel vezetősége nem szívesen járul hozzá az ilyesmihez, viszont egy próbát megér. Amennyiben nem mennek bele ebbe, akkor május 11-12-re lenne szükségünk szállásra.
Ha édesapám benne lesz a három leggyorsabb magyar férfi válogatottak között, akkor a május 11-12-i szállását fizeti a Nemzetközi Szövetség?
Üdvözlettel:

Ádám”

„RE: 24H VB végleges nevezés

...

From:	"Károlyiné Szabó, Piroska" <Piroska.KarolyineSzabo@dunapack.hu> ... View Contact
To:	Ádám Zahorán <zahoranadam@yahoo.co.uk>

---

Igen, országonként 3 férfi és 3 nő kap teljes ellátást 3 éjszakára.”

2., Károlyiné Szabó Piroska nem tájékoztatott arról, hogy az ebéd, illetve a vacsora kizárólag egy plusz pénzösszeg befizetésével vehető igénybe. Nem tájékoztatott annak költségeiről, mint ahogyan azt sem kérdezte meg tőlünk, hogy igényeljük-e egyáltalán. Ennek tényéről úgyszintén Brive-ben értesültünk, amikor is a csapatvezető egy meghatározott számú étkezési jegyet nyomott a kezünkbe.

3., A juttatásokat illetően az UMSz ismét kudarcot vallott. A szállásköltség-visszatérítését, illetve az egyéni teljesítményre járó kategóriapénzeket az Ultrafutók Magyarországi Szövetségének elnöksége szétosztotta a többi versenyző között. Ezek után megkérdezem: valaki fel tud mutatni egy olyan, UMSz és a futók között kötött megállapodást, amelyben az érintett felek lemondanak a juttatásukról más versenyzők javára? Mert amennyiben nem, akkor az Ultrafutók Magyarországi Szövetségének nincs jogalapja egy ilyen lépés megtételéhez.

4., Az Ultrafutók Magyarországi Szövetsége az NCA pályázat elbukását követően 400.000 forint kamatostul történő visszafizetésre lett kötelezve. Érdekes, hogy éppen a legutolsó, UMSz részéről benyújtott fellebbezés elutasítását követően azzal a kijelentéssel állt elő a Szövetség, hogy a versenyzőknek, illetve azok kísérőinek (kivétel: Zahorán János és segítői) Brive-ben átadott (75 EUR) pénzösszeg nem költségtérítés, hanem kölcsön. Felénk erre úgy reagálnának: hiszem, ha látom. Amennyiben az UMSz be tud mutatni egy olyan, az UMSz, illetve a válogatottak és azok segítői által aláírt szerződést, amely hitelt érdemlő módon tartalmazza a kölcsönadás tényét, úgy, mint azt, hogy az adott „kölcsönt” mikorra, illetve milyen kamattal kell visszajuttatni a Szövetség részére, akkor elhiszem. Dokumentum hiányában azonban az UMSz nem kérhet ebből vissza egyetlen centet sem, magyarul: akkor ez nem kölcsön, hanem egy UMSz részéről biztosított támogatás. Ennek értelmében pedig a válogatottakon ezt nem hajthatnák be, illetve nekünk pedig járna ez az összeg.

4., Az előbbi pontokban érintettem a szerződések hiányát. Pedig egy ilyen és ehhez hasonló, többszázezer forintos költségvetésű világversenyt megelőzően az UMSz kötelessége lenne egy olyan meghívót küldeni minden érintett számára, amely tartalmazza a juttatások és a kiadások várható összegét. A potenciális válogatott versenyzők hitelt érdemlő tájékoztatását követően pedig egy szerződést kell kötni az UMSz, illetve a versenyzők és azok kísérői között. Ez elmaradt, ennek értelmében pedig az UMSz-nek nincs joga akár egyetlen forintot is követelni. Amennyiben az UMSz elismeri az ügyészség, mint feljebbviteli szerv illetékességét, akkor szorgalmazom, hogy induljon egy belső vizsgálat az UMSz számláját illetően, majd amennyiben azt rendbe találta, akkor a közvetlen bizonyítékok ismerétében hozzon döntést maga az ügyészség.

3., A szállásért az IAU többet számolt fel, mint ahogyan az előre meg volt hirdetve. Tény, hogy nem sokkal többet, de akkor is! A csapatvezető dolga lett volna, hogy a helyi versenyszervezőknél, illetve az IAU elnökénél reklamáljon, panaszt tegyen. Ennek a kötelezettségének Molnár Tamás nem tett eleget.

Miről is beszélek? Íme egy részlet egy Károlyiné Szabó Piroska által küldött körlevélből:

Accommodation for delegations :

See in the GIS for the free full-board accommodation, all other accommodation will be charged at the following rates (Bed & Breakfast)

Single room:

ACE HOTEL 47,20 € per day, per person

ETAP’HOTEL 45,50 € per day, per person

HOTEL CAMPANILE 74,75 € per day, per person

HOTEL KYRIAD 64,20 € per day, per person

HOTEL PREMIERE CLASSE 40,10 € per day, per person

Double room:

ACE HOTEL 28,20 € per day, per person

ETAP’HOTEL 26,15 € per day, per person

HOTEL CAMPANILE 42,25 € per day, per person

HOTEL KYRIAD 36,91 € per day, per person

HOTEL PREMIERE CLASSE 22,60 € per day, per person

Triple or quadruple room:

ETAP’HOTEL                                        19,70 € per day, per person

 

4., Molnár Tamás hasonlóképp olyan elvárásoknak sem tett eleget, mint az angol, mint világnyelv alapvető ismerete, illetve a kinti pénzmozgással kapcsolatos, UMSz irányába tett precíz jelentés. Tudniillik Molnár Tamás az egyik magyar válogatott versenyzőt rángatta magával az ügyintézések abszolválása érdekében, a világversenyről hazatérve pedig „elfelejtette” ismertetni az UMSz felé a magyar válogatottak, illetve azok kísérői által Brive-ben befizetett, összesen több mint 240.000 forintos befizetést. Erre csak az érintett felek sorozatos panaszait követően, 6 (azaz hat!) hónappal később szerzett tudomást az UMSz.

5., Az UMSz kommunikációjának talán legnagyobb csődje az, hogy 9 hónappal az említett világverseny óta sem készült egy olyan elszámolási táblázat, amelynek tartalmával akár a versenyzők negyede egyetértene. Ehelyett a kétszeres „korrigáláson” átesett elszámolási táblázat mindmáig hibákkal teli.

Ezek mind olyan szarvashibák, amelyek akár egyikének elkövetését követően más ország sportvezetői rég felálltak volna. Az UMSz, illetve az őáltaluk megbízott csapatvezető nemhogy nem mondott le (sokkal inkább görcsösen ragaszkodnak a pozíciójukat), hanem még elnézést sem kért.

 

Pontszám:

 

 

3 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Két hete ilyenkor még javában küzdöttem a havas utakon, hogy az előírt edzéseket a megadott időre teljesíteni tudjam, ezzel pedig az egyhónapos ciklustervben szereplő előírásokat rendre abszolváljam.

Az utolsó, piramiselvre épülő gyilkos tréning kivételével mindet végig tudtam csinálni, ráadásul az ideális útviszonyokra meghatározott időeredménnyel. Nyűgös voltam azonban, amiért az a fránya utolsó edzés nem sikerült, de a rossz kedvem hamar tovaszállt, miután edzőmtől, Bogár Janitól kaptam egy sms-t:

"Szia Ádám! Megkaptam az elemzést, szívből gratulálok, kemény vagy! Nagyon jó úton haladsz, csak így tovább! Vigyázz magadra, kisebb sérülésre ne dolgozz rá! Üdv, jó éjszakát! Bjani"

Ezt a szöveges üzenetet az egyhónapos kemény edzésperiódust követő egyhetes, aktív pihenéssel teli időszakban kaptam.

Most azonban, hétfőtől ismét belevágtam egy újabb egyhónapos ciklustervbe, ami nem kevésbé gyenge, mint volt az előző. Szintes edzés, résztávozás és hosszú, lendületes futás váltogatja egymást.

És ami a legjobb az az, hogy valóban nagyon jó formában érzem magam, és sérülésnek nyoma sincs most!

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Reggel 23 kilométer futással kezdődött a napom, majd utána a szokásos napi teendőket követően a 13:18-as vonattal feljöttem a "fények városába".

A 107 buszon még nem történt semmi érdekes, mindenki olvas, vagy iPod-ot hallgat, ennyi. Az érdekesség a 41-es villamoson, méghozzá a Hengermalom útnál kezdődött. Egy jóember, kissé cudar állapotban felszállt a villamosra, majd üvölteni kezdett: "Legalizáld a füvet, legalizáljad g.ci".

Persze az ilyenek nem érik be ennyivel, hanem keresik a társaságot. Csak reménykedni tudtam, hogy engem nem talál meg. Szerencsére másokat kezdett fárasztani, méghozzá a egy fiatal, huszonéves párt. Mondta nekik: "Szeretem a vörös csajokat, hú, de még mennyire...ezért nekem te leszel a barátnőm, te meg a barátom...szeressük egymást, szeressük a világot, meg az állatokat...de közben ne feledkezzünk meg a fűről! Legalizáld a füvet, legalizáljad, mert az jó."

Na ez volt 16:18-kor. Kíváncsi vagyok, mi lesz éjfél körül a belvárosban. :-)

Legközelebb holnap, január elsején jelentkezem, addig is:

Boldog új évet kívánok, illetve azt, hogy NE legyen legalizálva a fű.

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Az előző bejegyzésemben írtam valami olyasmit, hogy a békés ünnepek ellenére volt sztori ezerrel. Na egy, kicsit hosszú történet, némi agymenéssel egybekötve:

Az ünnepek előtt a laptopom bekapcsoló gombja ment tönkre. Utólag felidézve, valószínűleg az okozhatott gondot, hogy az elmúlt két és fél évben túl erősen kapcsoltam ki-be, és hát egyszer minden tönkremegy. Nem volt időm elvinni szervizbe, de sebaj, úgy voltam vele, hogy a másik, asztali gépem ott van „tartalékba”. Igen ám, csak karácsony második napján egyszer csak nem lehetett bekapcsolni. Két napig voltam internet nélkül. Szörnyű volt!

De ugyanez volt a nyáron is, amikor is terepgyakon voltam a Gerecse szívében, Tardoson. Szép-szép, de nem három hétig úgy, hogy nincs se tévé, se rádió, se internet. A helyi ABC újságos pultjánál nem volt más, csak Rómeó és Júlia, Csók és könny, meg hát a híres/hírhedt bulvármagazinok. Ritkán hallgatok rádiót, tévézni is csak keveset szoktam, habár annál többet internetezek, de azt is csak hasznos célokra használom. De ez a kicsi akkor nagyon hiányzott. Hiányzott az, hogy el vagyok zárva a külvilágtól, nem csupán földrajzilag, de a médiát illetően is. Egyszer kifakadtam az egyik csapattársamnak: „Basszus, se net, se rádió, se tévé…azt sem tudom, mi zajlik a nagyvilágban. Ha kitörne a III. világháború, azt is csak úgy tudnám meg, hogy egyik reggel tankok jelennének meg a Malom-völgyben.” Nevetett, persze ő is egyetértett velem.

Hasonló módon frusztrált az a tudat, hogy mindkét gépem elromlott az ünnepek alatt. Ráadásul pont az ünnepek alatt, amikor a legtöbbet kommunikálok a külföldi barátaimmal Skype-on, vagy pedig email-ben. És ami a legrosszabb az az, hogy akárhányszor mondtam magamnak, hogy „mindjárt megnézem a neten”, elindultam a szobám felé, rá kellett eszmélnem, és keserű szájízzel el kellett fogadnom azt, hogy nincsen se gép, se net. De mégis annyira belém rögzült az a tudat, hogy internet a nap 24 órájában kéznél van, hogy képes voltam néha ötpercenként elindulni a szobám felé, hogy „mindjárt ráírok egy gyors email-t, mindjárt felhívom Skype-on”, mintha elfelejtettem volna, hogy rossz a számítógépem. Holott nem felejtettem el, csak ez egy rossz beidegződés…

Kicsit olyan ez, mint a futóórám. Fürdés előtt leveszem, utána pedig sokszor elfelejtem visszavenni. Persze ennek ellenére reggeli/vacsora közben képes vagyok kétpercenként megnézni, mennyi is az idő, mert hát hozzászoktam, hogy az óra szinte mindig a kezemen van.

De kanyarodjunk vissza a lényeghez: sajnos mindkét gépem elromlott az ünnepek környékén, de a laptop javítása szerencsére olcsó buli lesz, az asztali kütyü meg „csak” vírusos lett. Legalább ez utóbbi már ismét üzemel, és tudtam beszélgetni a nagyszerű külföldi barátaimmal. Igazán kellemesek ezek a napok, talán többet használom az angolt, mint a magyart. Napi rendszerességgel beszélek most az új-zélandi, amerikai, angol, német, svájci, olasz, orosz, svéd, norvég és görög ismerőseimmel. Tök jó! Internet nélkül szinte lehetetlen lenne kapcsolatot tartani velük…

Persze a futás sem maradt el az ünnepek alatt, tolom neki rendesen. Az edzéseimhez pozitívan állok, és azt mondom: „Nem kéne ez a sok hó, de legalább szép a táj; a hideg pedig nem gáz, legalább nincs olyan melegem (sőt egyáltalán nincs :-)), mint nyáron”

 

 

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Utazás

Összesen 3500 kilométer autózás, mindez zökkenőmentesen. Ez már csak azért is szenzáció, mert az utóbbi években mindig történt valami kaland az utazásaink során, viszont idén minden flottul ment. A Békéscsaba-Temesvár-Karánsebes-Vaskapu-Negotin-Zajecar, Knjazevac-Nis-Vranje útvonalon még épp világosban értük el a szerb-macedón határt, ahonnan már autópályán nyomtuk a gázt, egészen Athénig.

 

Athén, a verseny előtti 48 óra:

 

Szerda reggel értünk a görög főváros Glyfada városrészében lévő London Hotelbe, ahol a regisztrációt követően Horváth Ákossal, Illés Gabival és Szabó Gézával kerültem egy szobába. Amíg én a London Hotelben töltöttem a verseny előtti napjaimat, addig a kísérőim (a feleségem, Edit és a fiam, Ádám) a család barátjánál, Giorgos Panosnál (aki úgyszintén teljesítette az idei Spartathlont) szálltak meg.

 

Nagyszerű volt a rég nem látott barátaimmal találkozni és beszélgetni. Frank Tibi és Ispánki Zoltán amellett, hogy kiváló társaságnak bizonyultak, komoly segítséget nyújtottak, tudniillik egy héttel a nagy nap előtt lesérültem. Habár az ínhüvelygyulladásomat krémekkel sikerült elmulasztanom, de bennem volt a félsz, gyakori kérdéseim között szerepelt a „mi van, ha néhány kili után előjön?”.

 

A Tábornok Úr mondta, hogy ne féljek, hiszen ő már több versenyt is képes volt ínhüvelygyulladással befejezni. Ispi pedig egy speciális ragasztással rögzítette a sérült részt a Sparathlon előestéjén. Ezek után fel sem merült bennem, hogy emiatt nem tudom megcsinálni a soron következő célversenyt, amire hónapokon keresztül keményen készültem.

 

A rajt előtti éjszaka a készülődés jegyében telt: az övtáskám kulascaiba Verofit-port, Magne B6- és Calcium-ampullákat töltöttem, persze víz nélkül. Víz nélkül, mert felesleges lett volna már a rajttól cipelnem a teli kulacsokat, ha azok tartalmára 25 kilométertől lett volna szükségem. Odáig pedig számos vízvételi helyt állt a rendelkezésemre. Aranytartalékként pedig három müzli csokit vittem magammal.

 

Athéntól Korinthoszig (81 kilométerig):

A reggeli hűvös, borús idő hamarosan fülledt melegre fordult. Eleinte Szabó Gézával, Fendrik Lacival és Lubics Szilvivel futottam egy kicsit, majd annál többet az újdonsült klubtársammal és régi jó cimborámmal, Végh Attilával. Attival majdnem egészen Korinthoszig boldogítottuk egymást.

 

Ezalatt hihetetlen forróság tombolt, ráadásul egyre gyakoribb vizelési inger is kerülgetett. Ismerős érzés: ilyenkor szoktam vért pisilni. Bejött, valószínűleg egy homokszem irritálta a vesémet, ami kitartott egészen a célig.A sornak ezzel még nincs vége: a meleg nagyon fejbe vágott, de szerencsére az egyik faluban jéghideg ásványvizet osztogattak, ami életet lehelt belém.

 

Végül, ha nem is könnyen, de jóval szintidőn belül, 8 óra 24 perc alatt jutottam el Korinthoszba. Itt a kísérőim feltöltötték az időközben kiürült kulacsaimat jeges izotónás itallal, a fejemre egy zacskó jeget raktak, majd egy adag tésztával és alkoholmentes sörrel az utamra bocsátottak.

 

Korinthosztól Nemeáig (124 kilométerig):

Habár innen még mindig tombolt a hőség, de a kedvenc szakaszomat futottam, ami sokat jelentett számomra. Hullámzó pálya, szőlő- és narancsültetvények és tipikus, görög falvak. Ezen a tájon futottam el Ókori Korinthoszig.

 

„Mi volt ez a sz@r?! Nemrég majdnem hánytam ettől. Ilyen vackot többet nehogy adjál nekem!” – üvöltöttem le Ádám fiam fejét, aki tejberizst adott a kezembe a központi frissítőasztalnál. Ingerlékeny voltam, hiszen - akárcsak tavalyelőtt, - idén is éppen itt volt egy nagy holtpontom. Holtpont és tejberizs ide vagy oda, Molnár Zoli egy isteni pizza szelettel ajándékozott meg, ami meghatározta a későbbi erőnlétemet és közérzetemet.

 

Ókori Korinthosz után egyre inkább hűlt az idő, emiatt már sokkal jobban éreztem magamat, nagyságrendekkel könnyebben ment a futás. Jó állapotban értem Nemeába, ahol betankoltam egy adag tésztát és zacskós levest, majd nyomtam tovább.

 

Nemeától a Nestaniig (172 kilométerig)

 

Nemea után elkapott egy zápor, majd a földúton egy még nagyobb felhőszakadás. Ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Az egyébként kiváló dűlőút hirtelen dagonyává változott, emiatt jól eldurrant ismét az agyam. Szegény Szilvi nem győzte hallgatni a káromkodásom hosszú sorát. Bármennyire is meglepő, nem Takács Tamástól a Pocsolyába léptem című számot dúdolgattam, hanem egy tucatnyi „b” és „k”-betűs szó igen hangos kimondását követően kezdtem lehiggadni. Miután az aluljáróban lévő frissítőpontnál találkoztam Giorgos feleségével és kislányával, és váltottam velük egy pár szót, teljesen tiszta fejjel folytattam a versenyt.

 

Nem sokkal később utolértem Gusztit, akivel csaknem egy iramot futottam Lirkeáig. Itt a feleségem, Edit egy nagy adag sült krumplival lepett meg, ami számomra a csúcsfrissítés. Lirkeát elhagyva, egészen 159 kilométernél lévő hegyi bázispontig futottam Gusztival, akit innen Fendrik Laci barátunk segített a továbbiakban.

 

A Parthenio-hegyen átvezető út komoly kihívás volt mindannyiunk számára, ám a nápolyi, mézes joghurt és a meleg tea kellő energiát biztosított a Nestaniig vezető szakasz leküzdésére.

 

Nestanitól Spártáig

 

Nestanitól jól ment a futás, sokáig Manfred Steinerrel, egy osztrák futóval mentem együtt, ám 205 kilométernél előjött az addig szunnyadó ínhüvelygyulladásom, ami a lejtőkön alaposan megkínzott.

 

A Spárta előtti 9 kilométeres meredek lejtő azonban minden eddigi panaszomat felülmúlta: nemhogy futni, de gyalogolni alig tudtam. Nem lehet szavakba önteni ezt az érzést. Kínlódva haladtam, az utolsó 3 kilométer pedig maga volt a rémálom. Itt már csak arra figyeltem, hogy ne ájuljak el a fájdalomtól.

 

Spárta főutcáján kullogtam, láttam a zászlókat és a sok embert az út végén, amikor Kathy Youngren (akivel sokat futottam a futás másnapjának délelőttjén) utolért. Mit ne mondjak, ő sem volt egy balett primadonna ekkor már. Gratuláltunk egymásnak, kézfogás, puszi balról, puszi jobbról, aztán az amerikai futólány ballagott gyorsléptekben tovább a cél felé, én meg gyaloglást imitálva küzdöttem a hátralevő rövid szakaszon.

 

A célban

 

Végül a csaknem 34 óra küzdelem meghozta a gyümölcsét: 33:43:22 alatt teljesítettem a 246 kilométeres távot, ezzel pedig szintidőn belül eljutottam Spártába, ahol Leonidász lábának megérintésével kétszeres Spártai Hős lettem. Fantasztikus érzés (volt)!

 

A szervezők elismerésük jeléül átnyújtották a plasztik plakettet, fejemre tették a babérkoszorút, majd végül ittam az Evros vizéből.

 

Ezután az orvosi sátorba vezettek, ahol a „Nemzet Színésze” típusú alakítással eljátszottam, hogy semmi bajom, nem kell nekem semmi, csak egy taxi, ami elvisz a Sparta Inn Hotelbe. Ez valóra is vált, ám zökkenőmentes éjszaka már kevésbé.

 

A szobámban vacsoráztam, mert képtelen voltam lemenni az étterembe. A fürdés pedig egy többórás procedúrának bizonyult. Ez azonban csak hab a tortán, a lényeg, hogy teljesítettem a Spartathlont.

 

Külön köszönet a kísérőimnek (Edit és Ádám), továbbá hálás vagyok Csőre Ernőnek és Molnár Zolinak az odaadó közreműködésükért.

 

Gratulálok minden teljesítőnek, Guszti célba érkezésének pedig különösképp örülök, ami egy picit a Laci és az én segítségemnek is a gyümölcse.

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Az előző bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy a budapesti lébecolás utáni hosszú, éjszakai autóút során sikeresen megérkeztünk a Trogir melletti Okrug Gornjiba.

Rögtön a megérkezésünk során a barátságos házigazdánk megkérdezte, hogy kérünk-e egy-egy üveg sört. Harry frappánsan válaszolt: "Sosem mondok nemet akkor, ha nekem kínálnak valamit". Mondanom sem kell, hogy a sör hatása hatványozottan jelentkezett az egész éjszakás, 700 kilométeres vezetés, illetve a vezetéssel egy időben folytatott, többórás angol nyelvű kommunikáció miatt. Kipakoltunk, közben röhögtünk mindenen, majd néhány óra alvást követően felderítettük a kis tengerparti falu kanyargós utcáit, majd a tengerparti forgalmas sétányon jártunk fel-alá.

Másnap a Krka-Nemzeti Parkba látogattunk el, ahol amellett, hogy a körúton végigsétálva megcsodáltuk a vízeséseket, egy helyen csobbantunk is a vízben. Érdekes, hogy nem volt sokkal hűvösebb, mint a tengervíz...

Másnap egy laza nap volt, amelynek során egy biciklit béreltem a kora délutáni órákban. Megállapodtam a kölcsönzős srácokkal, hogy másnap délelőtt 10-kor viszem vissza a gépet. Este drótszamárra pattanva betekertem a közeli Trogirba, ahol egy esti városnézés keretében megcsodáltam a város csodáit.

Az ezt követő reggelen körbetekertem a szigetet, majd pontban 10-kor visszatekertem a kölcsönzős srácokhoz. A fiatalemberek nem voltak ott, emiatt másnap tudtam csak visszaadni nekik a gépet. Hoztam a formámat, határozottan tudattam velük, hogy az egész kálvária nem az én hibám volt, emiatt nem vagyok hajlandó fizetni egyetlen cent felárat sem - nem is kellett végül, pedig eleinte próbálkoztak...

A nevezetességeket illetően pedig: nem csupán Trogirt néztük meg, hanem Splitet is, amelynek a fő attrakciója Diocletianus ókori palotája.

A kerékpárkölcsönzés kálváriája miatt éppen elértem a Okrug Gornjiba közlekedő kishajót, de a Trogirból Splitbe utazó hajóról már lemaradtam, így Harry-vel ellentétben busszal kellett elmennem Horvátország második legnagyobb városába. Azt hittem, meghalok - nem volt légkondi, ablakot nem lehetett nyitni, ráadásul kint volt vagy 35 fok, a buszban meg még 15 fokkal több....

De egy óra zötykölődés után megérkeztem én is Splitbe, ahol elvoltunk, sétáltunk fel-alá, megittunk két kávét egy kávézóba, beszélgettünk néhány helybelivel. Visszefele menet a Splitből Trogirba közlekedő hajón Harry két francia nőcivel kezdett jókat beszélgetni, míg én pedig egy jópofa, négy angol csajból álló angol csoporttal haverkodtam össze.

A spliti városnézős kalandunk után egy laza, lubickolós napot töltöttünk el a szálláshelyünkön, hogy aztán másnap autóba pattanjunk, és a Plitvicei Nemzeti Parkot útba ejtve eljussunk még aznap este Triesztbe.

Itt elváltak útjaink, Harry az egyik helyi hotelben szállt meg, mielőtt augusztus 19-én visszarepült Londonba. Ezalatt megnéztem a kivilágított belvárost, majd tovább autóztam Szlovéniána. Éjfél körül egy kis hegyi faluban úgy döntöttem: esik az eső, köd van, keressen szállást a radai rosseb". Végül az autóban aludtam...

Másnap reggel a Triglav Nemzeti Parkjában tekeregtem, egy vízesést és egy meseszép hegyi tavat kerestem fel. Ezután 11 körül autóba ültem, és nekivágtam a hosszú, 800 kilométeres utamnak Békéscsaba felé. Persze nem autópályán mentem, hogy megspóroljam az pályadíj árát, de még így is időben hazaértem: Balatonedericsen bort vettem, Örvényesen lángosoztam és egy órát fürödtem a Balatonban, végül pedig hajnali 1-re hazaértem.

Mindenféle szempontból hasznos kirándulás volt, élveztem az egészet.

 

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Oké, visszatértem a csaknem kéthetesre sikeredett nyaralásomról, amelyből két napot Budapesten töltöttem. Ennek a rövid fővárosi tartózkodásnak a legfőbb indoka az volt, hogy a három olimpiát is megjárt barátom, Harry Churchill Braund az úszó EB kapcsán néhány napot el szeretett volna tölteni Budapesten.

Harry a Charles Hotelben szállt meg, míg jómagam az egyik évfolyamtársam budapesti lakásában tartózkodtam. Az úszó EB mellett egyéb programokra is sort kerítettünk, így az egyik este elmentünk az újbudai Trófea Grill Étterembe, ahol egy üveg pezsgő és egy liter bor és egy korsó sör mellett megvitattuk a hazai és a nemzetközi politikai élet legfőbb mozzanatait. Azt kiemelném, hogy teljesen eltérő politikai nézetünk miatt általában ezek nem egy ötperces, unalmas csevegések szoktak lenni, hanem néha egy többórás, mély beszélgetések, mint arra egy kiváló példának bizonyult az augusztus 12-i vacsoránk.

 

Elmesélném, hogy ugyanezen a napon a Móricz Zsigmond Körtéren beugrottunk a Mekibe, hogy benyomjunk egy-egy milk shake-t. Harry a fizetés során elkezdte kábítani a pénztáros csajt:

- Your name is....Maria, isn't it?

- Yeah, exactly - válaszolta a pénztáros.

- Maria...hm...I'm lovin' it!

 

Hát, rám is szokták mondani, hogy ilyen dolgokban baromi laza vagyok, de azért van még mit tanulnom Harrytől! :-)

Másnap, augusztus 13-án este, kilenc órakor ültünk autóba, hogy másnap délelőtt már lent legyünk a nyaralásunk második bázispontján, a horvátországi Trogirban. Abban maradtunk Harryvel, hogy én vezetek végig, legfeljebb ha valami közbejön, akkor adom át a kormányt neki. Ezt ő is helyeselte, főképp, mivel neki egy jobbkormányos Jaguárja van, nekem meg egy balkormányos Skodán. Ezek után érthető, hogy számára szokatlan lett volna a vezetés.

A leutazás gond nélkül ment: keresztülszáguldottunk egy hatalmas, villámokkal és mennydörgéssel emlékezetessé tett  felhőszakadáson, majd egy gyors határátkelést és zágrábi éjszakai városnézést követően másnap 10-re lent voltunk a Trogirtól alig 5 kilométerre lévő Okrug Gornjiban. Egy bohókás sztoriban volt részünk Letenyében. A helyi benzinkúton megálltunk, hogy az autót fullra tankoljuk, majd bementünk fizetni. Pontosabban Harry fizetett a német kártyájával. Erre a benzinkutas fószer rámnéz:

- Magának ez a foglalkozása, hogy külföldieket visz le a tengerpartra?

- Nem, haverok vagyunk: megyünk a tengerpartra nyaralni - válaszoltam én

- És miért van az úrnak német hitelkártyája? Német?

- Nem, angol, csak évekig volt egy lakása Berlinben. Amikor még rendszeresen tartózkodott a német fővárosban, akkor készíttette.

- Értem, és mi a foglalkozása, ha van neki háza Angliában, Németországban?

- Jelenleg tőzsdézésből él, ugyanakkor az egyik londoni magániskola úszóklubjának a vezetője is. Korábban pedig a Közel-Keleten, Ománban élt 12 évig, ahol a világ második legnagyobb Toyota leányvállalatának a marketing igazgatója volt.

Erre a benzinkutas kétkedő, hitetlenkedő arccal rámnézett, majd csak ennyit válaszolt:

Oké, hát jól van. Maga tudja!

 

Szóval ott tartottunk, hogy 14-én délelőtt megérkeztünk Okrug Gornjiba. Az ezt követő napokban a Krka Nemzeti Park, valamint Trogir, Split, majd később Trieszt városának a megtekintése került napirendre. Ezekről azonban a következő bejegyzésemben fogok írni...addig is az Ausztráliában élő kedves barátomnak, blogom lelkes olvasójának gyűjtök egy pár képet, amelyeket a legközelebbi bejegyzésembe beillesztem, csakis azért, hogy a derék sportember el ne felejtse, milyen is a szép európai táj :-)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Hazatértem a háromhetes, gerecsei terepgyakorlatról. Eltelt azóta néhány nap, ülepedtek a gondolataim, így már másképp vélekedem az egészről, mint utolsó nap. Voltak szép emlékek, nem is kevés, ellenben néhány konfliktusra és sértődésre is volt példa. Nem csoda, három hétig egy nyolcágyas szobában mindenki számára nehéz, különösképp, ha nem csak egy jópofa nyaralásról van szó, hanem egy olyan szakmai gyakorlatról, amely fizikálisan és szellemileg is megerőltető.

 

Mielőtt július elsején elvonultunk a világtól, néhány igen nagyszerű edzésben volt részem, például egy remek, 25 kilométeres tréning John Pares-szel. John egy jelenleg Svájcban élő angol állampolgár, aki az egyik zürichi élelmiszer ipari cég vegyészmérnökeként dolgozik. Az idei 24 órás világbajnokságon 252 kilométert futó sportember havonta kétszer jár Magyarországon, a munkájából kifolyólag, így az egyik júniusi látogatása alkalmából beiktattunk a napi programunkba egy közös edzést.

 

A terepgyakorlaton egy kezdődő csonthártyagyulladás miatt pihentettem a lábamat két hétig. Ez a pihenés valójában aktív pihenőt jelentett, napi 10 kilométer - hegyre fel, hegyről le típusú - gyaloglással. Jelenleg úgy érzem, hogy már elmúlt a lábfájásom, a napi 8-10 kilométeres edzésekkel már nincs semmi gáz.

 

Ami pedig külön örvendetessé teszi az itthonlétemet az az, hogy nem vagyok elzárva a külvilágtól, mint történt az a terepgyakorlaton. Bármikor bekapcsolhatom a TV-t, a rádiót, ha hírekre vágyom, szabadon böngészhetek a neten és telefonálhatok. Egy hónapig nem használtam szinte az angolomat, így kimondottan jó volt tegnapelőtt és tegnap is, összesen három órát beszélni Skype-on a mentorommal, Harry Churchill Braunddal. Harryvel többek között az úszó EB-ről és a soron következő nyaralásunkról csevegtünk: tudni illik augusztus derekán Harry ismét Budapestre jön, hogy két napig élvezzük az úszó EB-t élőben, majd aztán augusztus 13-án éjjel leutazunk Horvátországba, ahol másfél hetet töltünk majd el. Úgy tervezzük, hogy augusztus 13-án indulunk le, valamikor este 8-kor, így éjfélkor már Zágrábban leszünk. Harryt kimondottan motiválja a horvát éjszakai élet, így valószínűleg a horvát főváros nevezetességeinek éjjeli megtekintését követően betérünk egy nyüzsi szórakozóhelyre. Ezt követően várhatóan hajnalra leszünk Zadarban, majd az azt követő napokban bejárjuk a teljes horvát tengerpartot. Úgy volt, hogy nem csak ketten megyünk, de közbejöttek dolgok...mindegy, ilyen az élet. Ennek ellenére nagyon várjuk ezt a nyaralást, különösen Harry, aki már az egész világot bejárta, Brazíliától Új-Zélandig, Dubajtól Japánig - viszont Horvátországban még sosem járt. Jó buli lesz, már csak két hét!

 

Addig is edzek lelkesen - nincs lazsálás!

 

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Mióta a legutóbbi bejegyzésemet megírtam, hogy azóta már rengeteg minden történt velem. Hirtelen azt sem tudom, hogy hol kezdjem - talán a Békéscsaba-Arad Szupermaraton váltónál.

 

Sokáig úgy állt a helyzet, hogy kerékpárral vágok neki a kétnapos, összesen 197 kilométeres futóversenynek. A Békés Megyei Önkormányzat és a Békés Megyei Jókai Színház támogatásának köszönhetően beneveztem a kerékpáros versenybe, ám két nappal a verseny előtt segítséget kért tőlem az egykori csapatom. Az egyik csapattagnak csúnyán begyulladt a szeme, aki emiatt nem vállalta a futást (bölcsen döntött), helyette felkért, hogy ugorjak be a helyére. Néhány órát dilemmáztam, hogy ezt vajon miként tudom összehangolni a kerékpározással. Nem akartam egyiket sem lemondani, de butaságot sem szerettem volna azzal tenni, hogy túlvállalom magam. Végül igent mondtam...

A Békéscsaba-Arad Szupermaratonon Bogár Janit kísértem el Csanádapácáig, 25 kilométerig, majd onnan előresiettem a következő váltóhelyig, a 42 kilométernél lévő Tótkomlósig. Az utolsó néhány kilométert Tábor Mikivel tettem meg - ő futva, én bicajon. 3:20-as ezreket futott Miki, mégis teljesen lazán csevegett velem, mintha az átmozgató edzése közben lenne éppen. Egyszerre értünk a váltóhelyre. Én ott leraktam a bicajomat, majd amíg Miki levezetett, én meg addig bemelegítettem vele. Ezt követően jött a csapattársam, néhány tízperccel később. 12,8 kilométer várt rám, amit 49.50 alatt teljesítettem. Hála legyen a csapattársaimnak, akik áthozták a biciklimet Mezőhegyesre, így miután átadtam a képzeletbeli stafétabotomat, kerékpárral folytathattam az utamat Arad felé - méghozzá ismételten Bogár Janit segítve. Nagyot ment Jani az első nap, kicsivel 8 órán kívül teljesítette a 104 kilométert. Ekkor még azt jósoltam, hogy megnyeri a versenyt, mivel nagyon jól mozgott....

Másnap elég fáradtan keltem, hiszen hajnali fél háromkor feküdtem le, és hatkor ébresztett a telefonom. Három és fél óra alvás elég kevésnek bizonyult, de Jani adott egy Hellt, aminek köszönhetően elég hamar magamra találtam. Kellett is, mert most 22 kilométerig tekertem el, majd onnan ismételten futottam a csapatomnak, a Fonalak és Cérnáknak. Az "álmosság" miatt néha nyűgösebb voltam a megszokottnál, viszont sosem a szurkolókon és a segítőkön vezettem ezt le, hanem magamban hőbörögtem. Nem volt véletlen a nyafogásom: álmos voltam, az előző napi tekerés és futás csak lefárasztott, továbbá olyan fülledt, párás idő volt, amit alapjáraton is nehezen tudok elviselni. Végül aztán 52.26 alatt futottam a 13,9 kilométert, amivel összességében elégedett vagyok. A váltás után pedig ismét nyeregbe pattanva folytattam az utamat, a változatosság kedvéért Bogár Janit segítve. Nehezebb feladatnak bizonyult, mint előző nap, mivel Jani hőgutát kapott, így minden erőmet beleadva kellett neki nem csupán a frissítési feladatokat ellátni, hanem lelki támogatást is nyújtani. Végül Bogár Jani harmadik lett: nagyon örültem neki, hogy hazánk legjobb ultramaratonistájának segíthettem a célbaérkezését.

 

A Békéscsaba-Arad Szupermaratont követően meglehetősen elfáradtam, viszont nem álltam le lazsálni, sőt! Csütörtökön a Hunrun.com csapatával leutaztunk Tusnádfürdőre. A pénteki nap a pálya bejárásával és átmozgatással telt, míg szombaton következett a verseny. Az első öt kilométer többnyire lejtett, ezért azt próbáltam jobban megnyomni, több-kevesebb sikerrel. Sajnos nem úgy alakult ez a szaksz, ahogy terveztem, mert a vádlim elég fáradt volt az egy héttel korábbi Békéscsaba-Arad Szupermaraton miatt. Viszont Bixádtól letértünk egy hegyi szerpentinre, amelyen felfutottunk előbb egy 1125 méteres hegycsúcsra, majd onnan leereszkedtünk a Szent-Anna tó partjára. Annak ellenére, hogy a vádlim nagyon fáradt volt, jól ment a verseny. Elégedett vagyok az eredményemmel, hiszen 300 indulóból a kilencedik lettem úgy, hogy 23,2 kilométeren 1:42:19-et futottam. Sajnos nem volt mindenki olyan elégedett velem. Volt, aki megjegyezte, hogy eléggé csigatempóban futottam. Nem értem, hogy miért lehet az, hogy nem képesek sokan felfogni azt, hogy nem a régi önmagammal akarok versengeni: három hónapig mankóval jártam, egy évig nem tudtam futni, ami óriási kiesést jelentett. Nagyon elgyengültem, így ezt az időszakot nem lehet néhány hónap alatt behozni. Jó úton haladok, de még kell egy pár hónap, mire ismét a régi formámban leszek. Ami viszont jó, hogy csak néhányan elégedetlenek a teljesítményemmel: nagyon sokan örömmel láttak a versenyen, sokan érdeklődtek a hogylétem felől, továbbá rengeteg sporttársamat örömmel töltötte el az a tudat, hogy ismételten tudok versenyezni....

A Tusnádfürdői félmaratont követően aztán körbesétáltam a Szent-Anna tavat, majd este még felsétáltunk a Sólyom kőre, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt Tusnádfürdőre. A versenyt követő napon pedig már sikeresen megérkeztünk Budapestre, ahol meglehetősen fáradtan, de a jövőt optimistán tervezgetve térhettem nyugovóra.

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Miután az előző bejegyzésemben kellően kielemeztem azt, hogyan sikerült megérkeznünk Brive-la-Gaillardeba, miket néztünk meg útközben, illetve miként akart átverni engem az UMSZ akkori elnöke, most már ideje magáról a versenyről és az azutáni eseményekről írnom.

 

Kedden délután értünk Brivebe, a verseny meg csütörtökön kezdődött el. Szóval bőven volt idő átmozgatni, kapcsolatokat építeni és élvezni a környék szépségét. Ez utóbbira azonban a verseny napjáig nemigen került sor, ami betudható a többnapos, szine megállás nélküli esőzésnek. Sebaj, ezalatt is futottam, hol egyedül, hol másokkal (köztük Scott Jurekkel, a Spartathlon háromszoros győztesével egy órát). Továbbá nagyszerű barátságok születtek: már ekkor összebarátkoztam az újzélandi csapattal. Ez pedig tovább erősödött a verseny során. Az újzélandi csapatvezető egy nagyon laza faszi volt, mikor átmentem a verseny során az ő sátorukba, akkor megtanítottam magyarul szurkolni. Az angol skandálások korábban is már mentek nekem, szóval egy ötperces, gyorstalpaló oktatást követően az újzélandi futóknak angolul, a magyaroknak meg magyarul szurkoltunk az újzélandi „team managerrel”. Emellett a brit csapatvezetővel, illetve a verseny előtt és után John Pears-szel, a 252 kilométert futott, jelenleg Svájcban élő walesi jóemberrel haverkodtam össze. Vele most csütörtökön fogok találkozni Budapesten egy kávézóban. Nemcsak az újzélandiakkal és a britekkel, de a norvégokkal, németekkel és amerikaiakkal és japánokkal is jól összehaverkodtam. Sőt, mikor éjszaka, hajnali fél kettőkor kezdtem álmosodni, lefeküdtem egy óra alvásra az autónkba. Nem aludtam valami jót, mert a kocsink eléggé áthűlt a kinti, fagypont körüli hőmérséklettől. Ennek ellenére szundikáltam egy jót, viszont amikor ébredésem után kiszálltam a járgányból, úgy vacogtam, hogy az már-már elviselhetetlen volt. Az ébredésem miatt a +2 fok legalább -12-nek érződött. Tudtam, hogy az oroszokra számíthatok: bementem a sátrukba, és lejmoltam egy fél deci vodkát. Nagyon lelkesek voltak, akartak adni többet is, viszont nekem elég volt az is – nem lopta még a szívembe magát az orosz nemzeti ital.

 

Viszont ne csak a kapcsolatépítésről szeretnék írni, tekintettel arra, hogy ez nem egy klubdélután volt.

A női csapatból – némi meglepetésre - Máténé Varjú Edit teljesítette a legtöbbet, azt is a válogatott egyik legegyenletesebben futó versenyzőjeként. Horváth Mónika is szépen, metronóm pontossággal futott. Sajnos Lubics Szilviről és Gurdon Éviről ez nem mondható el. Már az első fél órában tartottam attól, hogy Szilvi el fogja futni magát. Ez az idő múlásával beigazolódni látszott, majd a 24 órás VB félidejénél biztossá vált. Ebbe a hibába én is beleestem a 2008-as Ultrabalatonon, ami az első ilyen extrém-távú versenyem volt akkoriban. Komoly tanulópénzt fizettem érte akkor én is, bár szerencsére egy egész jó idővel, 22:42-vel célba tudtam érni. Elsőre nem rossz, de lesz ez még jobb is! Térjünk vissza a 24 órás világbajnoksághoz! Gurdon Évi volt a másik versenyző, akinek nem sikerült jól a futás. Nagyon meglepődtem ezen, hiszen félidőnél még azt számolgattam, hogy akár a 220 is meglehet neki. Évi nagyon szépen, egyenletesen futott, viszont hirtelen „megrogyott”, aztán az utolsó 12 óra már nem a tervek szerint alakult. Összességében viszont egészen jót futott a női csapat: mind a négy versenyző megfutotta a nemzetközi C-szintet.

A férfiak között a legtöbbet Cserpák Józsek futotta, 221 kilométerrel, viszont a legegyenletesebben édesapám, Zahorán János ment, 217,5 kilométert teljesítve. Kónya Ákos számára kevésbé a verseny szépsége, a pozitív emlékek miatt ragadt meg Brive neve, hanem sokkal inkább a sos-sok szenvedés miatt. Felkészültség hiánya, jet-log? Nem tudjuk, mi okozhatta a szerény teljesítményét az Oceanside-ból hazatért versenyzőnek, de az tény, hogy igen komoly nehézségeket kellett leküzdenie neki. Becsületére legyen mondva Ákosnak…sőt, tiszteletet érdemel Ákos futása, hiszen a magyar csapat teljesítménye érdekében nem szállt ki a versenyből, hanem végigszenvedte azt, 200-210 közötti eredményt elérve.

Szitó Ervin a férfi C-szint teljesítése még további felkészülést igényel. Ervinnek nem elsősorban fizikálisan, edzések formájában kellene fejlődnie, hanem sokkal inkább mentálisan. A 200 kilométer elérése viszont egyáltalán nem lehetetlen, néhány éven belül Ervinnek is meglehet.

Szabó Sanyi és Lajkó Csaba a verseny közben megsérült, így ők nem tudtak maradandó teljesítményt nyújtani. A két sportember – a sérülése ellenére – addig futott, amíg a fájdalom engedte. Lehet ezt nevezni hőstettnek, viszont én inkább meggondolatlanságnak, felelőtlenségnek tartom. Az ominózus, 2009. május 23-i sérülésemet megelőzően én is teljesítettem egy-egy versenyt sérülten, viszont azóta bölcsebb lettem, és másképp vélekedem az ilyesmiről. Szerintem sérülten senki nem tud maradandó teljesítményt nyújtani egy 24 órás versenyen. 24 óra mindenből sok, futásból meg pláne. Ez az időtartam olyan fizikai és mentális igénybevételt jelent, hogy egy csonthártyagyulladás, húzódás, rándulás, netán ficam nem csupán testileg nehezíti meg az ember dolgát, de szellemileg sem tud koncentrálni. Sérülten 100%-os munkát nem lehet elérni, legfeljebb 40%-ot, annak is hónapokig meg lesz aztán a böjtje. Megéri? „Horses for courses” – ahogy mondanák az angol haverjaim.

 

Száz szónak is egy a vége: Habár az elmúlt évekhez képest végre egy egész elfogadható eredményt futott a magyar válogatott, de nincs minek örülnünk. Sem az egyéni számban, sem pedig a csapatversenyben nem sikerült dobogóra állnia a magyar csapatnak, ami valamelyest kudarc. Bízom benne, hogy egyszer lesz egy ütőképes válogatottunk…

 

Elnézést, ha valakit megbántottam, a fent leírtakat építő jellegű, őszinte kritikának szántam, amit talán a magyar csapatvezetőnek is meg kellett volna fogalmaznia, más nációk team maganeréhez hasonlóan.

 

A 24 órás világbajnokságot követően elindultunk hazafelé, viszont akárcsak odafelé, visszafelé is megálltunk néhány helyen. Először is a Gimeli-vízeséseknél néztünk körül, majd miután a természetjárás elégnek bizonyult, megcsodáltuk a közeli St. Angel város híres apátságát, illetve Clermont Ferrand városát. Másnap pedig Annecyt néztük meg. Fél napot töltöttünk ebben a meseszép kisvárosban, körbesétálva először is a folyóparti piacot. Ez nem úgy kell elképzelni, mint egy hazai lepukkant, büdös, koszos piacot, hanem egy igényes, tiszta vásár képét kell magunk előtt látni. A legkülönfélébb francia sajtok, pékáruk, hentesáruk és gyümölcsök széles választékát kínálták, szerte a városban. A látnivalók felsorolása önmagában felemésztene egy teljes beszámolót, ezért aki érez kellő affinitást, az a google képkeresőjében kutakodjon fényképek iránt.

Még ugyanezen a napon megálltunk Svájcban, méghozzá Neuchatelben, a híres egyetemi városban. Mielőtt aztán Svájcot elhagytuk volna, az egyik benzinkúton felvettünk egy magyar stoppost. Mint kiderült, Lausenne-ban ment néhány nappal ezelőtt vonattal, de mivel nem retúr jegyet váltott, ezért visszafele stoppal megy. Személyében egy nagyon szimpatikus fiatalembert ismerhettünk meg, jókat csevegtünk egész úton. Volt időnk rá, hiszen majdnem 300 kilométert vittük Landsbergig. Ennyire azonban ne rohanjunk előre: A svájci-német határtól autóztunk már 150 kilométert a sztrádán, de egyetlen benzinkutat sem találtunk. Arról pedig, hogy a srácot a leállósávban, vagy parkolóhelyen rakjuk ki, szó sem lehetett. Nem lett volna tiszta a lelkiismeretünk, ha éjjel fél 11-kor Németország közepén ott hagyjuk az újdonsült barátunkat. Már csak 20 kilométer volt Landsbergig, az aznapi szállásunkig, de benzinkút még akkor sem volt. Mindannyian éreztük, hogy meleg a pite. Már-már idegesítő volt, hogy 200 kilométer alatt egyetlen kutat nem láttunk, amikor a landsbergi lehajtó előtt 4 (!!!) kilométerrel egybenzinkútra bukkantunk. A stoppos barátunkat ott útjára engedtük, viszont a lelkére kötöttük, hogy vigyázzon, és tudasson, ha hazaért. A fiatalembertől email-ben értesültem, hogy másnap délben hazatért, szóval mindenki megnyugodhatott aztán.

 

Landsbergben egy pihenőnapot töltöttünk, hogy megnézzük a közeli Augsburgot, majd másnap hazatérjünk Magyarországra. Augsburg főtere, sétálóutcája nagyon szép, mindenkinek tanácsolom, ha arra jár, akkor nézze meg. Mielőtt a bejegyzésemet befejezném, egy vicces sztoriról is beszámolnék. Egy-két ismerősömnek szándékoztam képeslapokat vásárolni egy kis újságosbódéban. 2 képeslap valami 80 centbe került. Úgy döntöttem, hogy fizetésképp megszabadulok az apróimtól. Az öreg bácsikának adtam valami 10 egycentest, 4 ötcentest, és persze néhány tíz- és húszcentest. A jóember amikor meglátta ezt, elvörösödött, majd a fejét rázva hőbörgött és fröcsögött egy sort, tudtomra adva, hogy ilyen aprókkal ő nem foglalkozik, mert nem egy bank. Kinevettem, majd válaszként csak ennyit mondtam: Legközelebb is itt veszek képeslapokat, de akkor majd egy húszeurós bankóval fizetek a két képeslapért. Az öregnek ekkor ismét elvörösödött a feje, majd mutogatott a kijárat felé, célozgatva arra, hogy szívesen megszabadulna tőlem. Hangosan hahotázva távoztunk a bódéból….Tudom, én vagyok a nagyképű, önmagától elszállt srác, aki nem tiszteli a kort, és most is szemtelenkedett az idősebbekkel. Nagyon sajnálom, majd egyszer megkomolyodom, bár nem szeretnék.

 

Egy szó mint száz, Augsburg városából élményekkel gazdagodva távoztunk, majd másnap hazatértünk Magyarországra.

 

Jó volt, szép volt minden, de Angliában vagy Németországban nagyságrendekkel szebb lányok élnek, az emberek sokkal barátságosabb, továbbá a gondolkodásmódjuk, kultúrájuk sokkal elfogadhatóbb, szimpatikusabb számomra. Azzal pedig nem árulok el sok újat, ha annyit mondok: Franciaországban szinte senki nem beszél angolul. Legközelebb csakis akkor megyek ismét a csigaevők országába, ha legalább egy francia alapfokú nyelvvizsga birtokosa leszek. Lassan kezdem tanulni a franciát, de addig is:

Au revoir!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!